ősz, itt van újra... Hihetetlen mennyire hírtelen és szinte észrevehetetlenül lett megint ősz. Egyik napról a másikra egyszercsak korábban sötétedik, reggel felhúzom a redőnyöm és nem szép napsütéses reggel fogad, hanem ködös, nyírkos, párás... Hát ma reggel is ugyanez történt és egyértelműen meg kellett állapítanom, hogy vitathatatlanul ősz van...
Ezek a szomorkás reggelek szomorkássá teszik az embert... Nem akarok szomorú lenni! Korán akarok kelni, beülni az aranymaszatba (autóm) és indulni dolgozni! Ha ezt tehetném, lehetne felőlem bármilyen ködös a reggel! Boldog akarok lenni!
A Pasival töltött kilenc év alatt rengeteg közös képet csináltunk, vagyis inkább én fényképeztem őt. Persze mindez régebben volt, mikor még nem volt digitális gép és az emberek nem a gépükön gyűjtögették a képeiket, hanem igazi fotókat csináltak. Imádtam fényképezni és imádtam a fényképeket! Persze volt már digitális fényképező is, de én ballagásomra egy rendes fényképezőgépet kértem, mert igazi fotókat akartam csinálni (persze ezt most már tudom, digitális gépről is fotópapírra kinyomtathatom, akkor még nem tudtam, vagy nem volt ilyesmi). A lényeg, hogy egy hatalmas fotóalbumot ürítettem ki tegnap! Rengetegszer szakítottunk a kilenc év alatt, de soha nem dobtam el őket. A szívem mélyén mindig tudtam, hogy ez nem végleges, hogy nem szabadulhatok meg a közös múltunktól. Még hirtelen, feldúltan sem volt soha, hogy szétszaggat és megszabadul tőlük állapotban kidobtam volna őket. És azért valamit elárul az is, hogy ezen szakítás esetében is csak most jutottam el idáig... Mikor azon a csütörtöki napon eljöttem tőlük, még pár napig azt hittem ez is olyan összeveszés, mint máskor, aztán valami megváltozott, valamiért éreztem, hogy ez most tényleg a vége, most nincs tovább, ez végleges! Nem tudom megfogalmazni, honnan tudtam, honnan éreztem, de valami megmagyarázhatatlanul megváltozott... Régen is úgy voltam, hogy akartam is békülni meg nem is, hogy az eszem tudta vége kéne, hogy legyen, de a szívem nem akarta, hogy ne legyünk együtt. És most egyszerűen meglepő módon elkezdte a szívem is ugyanazt érezni és akarni, amit az eszem! Tehát vége van! Mindezek ellenér csak most tüntettem el mindent. A gépemről már pár nappal később töröltem őt, hisz volt külön felhasználói fiókja, képestül, mindenestül töröltem... De ez a fotóalbum egészen tegnapig kitartott! Ahogy szedtem ki a képeket, meg a kép alá írásokat, nem is tudom mit éreztem, nem éreztem, hogy jaj de hiányzik és jaj de szar most, nem éreztem semmit. Kiszedtem a képeket és eldobtam őket. Aztán a többi pici fényképalbumból, amibel leginkább az előtte való életem volt, átpakoltam a nagyba, ami ugyebár a közös album volt. És semmivel sem volt különbözőbb érzés bennem, mikor az ő képeit szedtem ki és mikor mondjuk az óvodás képeimet raktam vissza. Fura volt! De már tényleg nem jelent nekem semmi. Illetve azért ez így túlzás! Az életem része és ez így is marad mindig. Biztos vagyok benn, hogy mindig eszembe fog jutni, amíg élek és ha hallok róla valamit évek múlva, akkor is érdekelni fog, sohasem leszek közömbös iránta, de már csak mint a múltam része lesz jelen az életemben és nem mint az életemet nagyban meghatározó ember! Viszont arra most emlékezetem vissza mennyire szerelmes is voltam... Olvastam a képek alatt lévő feliratokat, meg a képek hátulján is volt írás és ezek egy nagyon szerelmes ember szavai voltak... :) De mindez nem fájdalommal hatott rám, hanem... nem is tudom, mintha egy idegen írta volna és én meg mosolyogva olvastam, hogy milyen kis aranyosan szerelmes ez az illető... Most éreztem életemben először, hogy lezártam a múltat, lezártam minden vele kapcsolatosat. Nem tudom, hogy ezt annak köszönhetem, hogy ez az úgymond utolsó szalmaszál is "felégetésre" került, vagy azért tudtam "felégetni", mert már lezártam? Ez kicsit olyan, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás dolog, de nem is ez a fontos, hanem, vége és tudom, hogy eddig ez nem volt így bennem. Tudom, hogy valahol mélyen még nem zártam le. És tényleg nem tudom, hogy tegnap került-e lezárásra vagy korábban, de érzem, hogy továbbléptem! Biztos, hogy mindettől függetlenül az azért nem mostanában lesz, hogy mondjuk egy motor láttán ne ő jusson eszembe. Lehet, hogy mindig ő fog eszembe jutni, de már nem fájdalommal és nem úgy, hogy közben azt remélem hozzám jön... VÉGE!!!
M-mel nem beszéltem. Nem hívott. Én meg, mint tudjuk, soha nem hívom... Illetve azt már írtam, hogy reggel beszéltünk egy pár percet, de azóta nem beszéltünk, este nem hívott, mint ahogyan azt minden este szokta... Az egyetlen életjel tőle, hogy kaptam délután két e-mail-t, semmi extra, ilyen továbbküldős, vicces. De csak ma reggel láttam őket. Nem mintha ez változtatna bármin, bár ha látom már tegnap, lehet felhívom... Báááár... ez nem valószínű... Ismerve engem... Azért ezek a dolgaim még a Pasi maradványai... Őt sem mertem soha felhívni, mert ha mondjuk nem egyedül volt és nem édes, kedves hangon vette fel, akkor én (bár soha nem mutattam) mindig rosszul éreztem magam. M is dolgozik meg mittudom én és nem akarom zavarni, pedig közben tudom, hogy ha zavarom egyszerűen nem veszi fel és majd visszahív ha tud és ez így normális, de engem ez mégis zavarna, ezért nem mondom neki, hogy találkozzunk vagy bármi ilyesmi, mert nem bírom elviselni a visszautasítást! Pedig lehet, hogy nem is a személyemnek szólna az elutasítás, hanem tényleg dolga van és ezt tudnám és megérteném. Mert megértem én, mégis rosszul esne... Hülye picsa vagyok! Ezért is lenne jó, ha lenne munkám! Lenne életem, nem érnék rá én sem mindig és nem az töltené ki az időm jelentős részét, hogy rá gondolok és vele akarok lenni... Ez a saját "fogyatékosságom". Egyértelmű, hogy ő nem úgy ér rá, mint én és egyértelmű, hogy nem trógerkodhatja el velem minden hétvégéjét, sőt ha rajtam múlna, minden hétköznapját is! Mindennek a lényege, hogy szeretnék sokat vele lenni, de nem tehetem! És, ami vicces, hogy ezt soha el nem mondanám neki! Kivéve persze, ha ő mond valami ilyesmit :)
Tegnap hívtak egy állásajánlat miatt, Veszprémbe kéne mennem holnap állásinterjúra. Nem megyek. Úgyis valami hasonló hülyeség, mint ezelőtt. Bár ezt nem tudom 100%-ig, mert megint nem értettem ki az és honnan, de remélem nem álmaim munkájáról csúszom le... Nem lehet az, mert akkor elmennék. Sorsszerűen ennek így kell lennie, nem?!
Délután meg megyünk A, exmunkatárshoz, babalátogatóba. Tudjátok, a terhes, illetve azóta már nem terhes, volt kolléganőm. Meglátogatjuk. Biztos jó lesz. Először fogok találkozni velük mióta találkozgatom M-mel. És hát ők ugye ismerik M-et és biztos tudják, hogy találkozgatunk, mert mint már említettem F, exfőnök, előtt lebuktunk kétszer is, de A-val és M-mel, a két barátnőmmel, azóta nem találkoztam és biztos beszélünk M-ről is :) Ami csak M-nek lesz kellemetlen, hisz ő találkozik velük heti rendszerességgel :) Azt hiszem ha jön a héten nem kevés mosoly fogja fogadni a mai nap után...
Most megyek boltba. Nincs tej, nem tudok tejeskávét inni, ami nagyon nagyon szomorú!
Csak még annyit, hogy mesélek a babalátogatós délutánról, mert A és M kivételével mindenkivel most fogok eljövetelem és külföldi munkám óta először találkozni, ami remélem jó lesz! És még annyit, hogy remélem M ma keres!!!
