a lábvíz, de én mégis ezzel a szóval jellemezném a tegnapi napot. Kellemesen telt a vasárnapom.
Apuval a napi projekt a medence összepakolása volt. Valóban napi tennivalónak bizonyult, mert reggeltől estig azzal foglalkoztunk. Mármint nem teljes munkaidőben, mert a száradási munkafolyamatok miatt húzódott el a dolog. Meg délelőtt még meglátogattak minket a már tegnap említett rokonok is. Bár ez csak percet vett el az életünkből. Mindezeket leszámítva punnyadással telt a nap.
M éjjeli sms-ére nem válaszoltam. Aztán hívott háromkor, de nem vettem fel. Mindezt persze szándékosan. Aztán fél óra múlva visszahívtam. Értelme?! Természetesen nincs... csak egy kis játék... Szóval beszélgettünk. Ilyenkor mindig meg kell jegyeznem, hogy imádom őt! Nem nagyon akarom részletezni miről volt szó, mert semmi lényeges és említésre méltó nem történt, amit csak pozitívumként tudok megjegyezni. Azért, mert nem kell őrült témákat kitalálnunk, egyszerűen a mindennapokról, mindennapjainkról dumálunk. Még ő mondta a legelső náluk töltött napjaim egyikén, hogy hihetetlen, de mintha ezer éve ismernénk egymást. És tényleg, úgy beszélgetünk és vagyunk együtt, mintha nem csak egy hónapja tennénk mindezt. Mindez nagyon jó! Mégsincs egymáshoz semmi közünk... Aztán este is felhívott. :) Akkor is hasonlóan jól elbeszélgettünk.
Pasi nem jelentkezett, hogy meggondolta magát és mégis megkapom a pénzem, úgyhogy az előbb írtam neki egy sms-t, hogy sulira kellett volna a pénz és nem gondoltam, hogy megteszi ezt velem. Gondoltam kicsit puncsolok a pénzért, talán még azt is elhitetem vele, hogy hajlandó vagyok békülésre, csak legyen a kezemben a pénz... aztán szívtelenül mondom ki, hogy visszlát! Muszáj lesz, különben nem kapom vissza és azért mégiscsak 200ezerről van szó! Hát most várakozom amíg a lelkiismerete meg nem szólal...